Loki hatalmas
dörrenéssel csapta be mögöttem az ajtót, aztán konkrétan a
falnak szegeztett.
- Miért nem
mondta?!- Üvöltötte az arcomba ezzel engem nagyon megijesztve.
Sosem üvöltözött még velem így, de most a vizsgálat után
hirtelen agresszívabb lett.
Én leroskadtam a
padlóra, teljesen sokkos állapotban voltam, Loki pedig a szoba
másik falához sétált.
Sokáig hallgattunk,
mígnem kitört belőlem a sírás. ISTEN vagyok! A családom, nem a
családom, valamikor Asgardban éltem és még sok minden más! Egy
ilyen dolgot nem könnyű felfogni ép ésszel.
- Nem tudtam! -
Kezdtem most én üvöltözni. - Nem is sejtettem!
Loki lassan felém
fordult, én pedig felnéztem rá. - Ki vagyok…?
- Csak sejtem- ült
le mellém az isten.- De lehet, hogy jól gondolom.
-Ki?
- Volt egy lány,
régen még a gyermek koromban. Talán ő volt az egyetlen, akivel
valamiféle baráti kapcsolatot létesítettem. Sohasem űzött el
magától, nem úgy mint a többiek.
- Én meg
varázsoltam neki, mindent amit kért. Mindig nevetett a csínyeimen,
még akkor is ha az Ő kárára voltak…
- Mi történt vele?
- Nem tudom, az
egyik nap nem találtam, sőt, senki sem találta. De én tudtam,
hogy Anyám tudja hova ment, ugyanakkor nekem nem mondja meg…
Itt rám nézett.
- Azt hiszem most
már tudom, miért nem találtam…
Újra felnéztem rá,
közben abbahagytam a sírást. Egy ilyen dolog már meg se lepett.
Csak egy bökkenő
volt:
-Miért nem
emlékszem rád?- Kérdeztem.
-Nem tudom…
Óvatosan közelebb
csusszantam Lokihoz és a vállára hajtottam a fejem.
Páciensem kicsit
megfeszült, de aztán tétován átölelt és az ölébe húzott.
Éreztem, leomlott
az a láthatatlan fal közöttünk örökre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése